Gondolatok az összetartozásról
Csiszár Imre
Vannak dolgok az életben, amelyeket magától értetődőnek tartunk. Olyan részei mindennapjainknak, amelyek jelenléte szinte fel sem tűnik – csak akkor, amikor többé már nincsenek ott. Mint a levegő, amely egészen addig észrevehetetlen, amíg el nem fogy.
Az elmúlt másfél évben mindannyian megtapasztalhattuk, hogy mit jelent az elszigeteltség. A koronavírus terjedése, a bevezetett kijárási korlátozások és az emberek közötti személyes találkozások fertőzésveszély miatti minimalizálása mindannyiunkat nehézségek elé állított. Aki szerencsésebb volt, az közvetlen családtagjaival, szüleivel, gyermekeivel, testvéreivel egy háztartásban vészelhette át az elmúlt időszakot. Sokaknak azonban ez nem adatott meg: számos embertársunk teljes magányban, a családtagokkal csak telefonon vagy interneten érintkezve töltötte az utóbbi hónapok tekintélyes részét. Elszigetelve, magányosan, várva és vágyva az emberi kapcsolatokat, a viszontlátást, a találkozást.
Szimbolikus, hogy a koronavírus-járvány első hulláma a trianoni békediktátum centenáriumán érte hazánkat, a világ magyarságát és a világ egészét. Egy olyan nemzeti tragédia évfordulóján, amelynek eredményeként magyarok milliói kerültek az ország határain túlra. Ők változatlan helyen laktak, miközben hatalmasat fordult körülöttük a világ. A nyugodt élet, a szabadság, a biztonságérzet hirtelen semmivé vált, a közösségi lét helyébe az elszigeteltség lépett.
Az elmúlt másfél évben az egész magyar egészségügyi rendszer azért küzdött, hogy az ország úrrá lehessen a járványon. Rendkívül felkészült szakemberek emberfeletti munkával dolgoztak azért, hogy megmentsék a betegeket, és az élet visszatérhessen a rendes kerékvágásba. Munkájukért minden magyar ember hálával és köszönettel tartozik. Áldozatuk nem volt hiábavaló: ha lassan és óvatosan is, de az elszigeteltség falait lebonthatjuk, újra találkozhatnak a nagyszülők unokáikkal, vagy a távol élő jóbarátok egymással, újra lehetőségünk nyílik arra, hogy addig ismeretlen emberekkel találkozzunk. Megtanultuk értékelni az együtt eltöltött időt, egymás társaságát. A veszteségek okozta fájdalom örökké velünk él majd, de lehetőségünk nyílik újra megtanulni örülni a közös perceknek, a szabadságnak – egymásnak.
Az orvosok úgy tartják, hogy a koronavírus kezelésére nem lehet protokollokat kidolgozni. Minden eset más és más, nem lehet sablonokat alkotni. A nagy lelki traumák esetében sem lehet általánosan érvényes megoldásokat találni.
Amikor 101 éve a Nagy-Trianon-kastélyban aláírták a békeszerződést, és magyarok milliói kerültek idegen országokba, honfitársaink csak egymásra számíthattak. Élhettek bárhol a világon, biztosak lehettek abban, hogy a nemzet összetart. Fájdalmuk közös volt, de együtt keresték a megoldást is, a továbblépés lehetőségét. Az I. világháborút követő években a körülmények egyáltalán nem voltak egyszerűek, de az emberek támogatták egymást. Sokan éltek nehéz helyzetben, de a nemzeti kultúra, a közös örökség megőrzése mégis összekötötte őket.
Ez a közösség, az összetartozás érzete és tudata a magyarság egyik legnagyobb erőssége. A világ minden táján biztosak lehetünk abban, hogy az értékeink, a hagyományaink közösek. Ezt nem tudja elvenni semmi: sem történelmi tragédia, sem világjárvány. De a kulturális örökségünk csak akkor maradhat meg, ha a közösség összetartozását is fenn tudjuk tartani. Ezért is kell minden nap újra és újra felépíteni a hidakat határokon át, a kapcsolatokat ember és ember között. Ha az elmúlt évszázad sem tudta megtörni a magyarságot, a magyarok közösségét, akkor bátran hihetjük: közösségünk mindörökké fennmarad, közös jövőnket pedig a múlt értékeire építhetjük.