Közös nevező
Kocsis Áron
A törtek (és az emberek világában is) összeadása során a közös nevezőre hozás az első lépés az eredmény eléréséhez. Kompromisszumos megoldás ez, hiszen az egymástól különböző számlálókat, változókat valahogy közös alapra kell állítani. A magyar kultúra, identitás kérdésében is hasonlóak a tapasztalataink. Ahhoz, hogy magyarságról, magyar öntudatról tudjunk párbeszédet folytatni, „számlálókbeli” különbözőségeinket közös nevezőre kell állítani. Kell, hogy legyen közös alap, amely mindannyiunk számára elfogadható, elismert, amely összeköt minket, és nem elválaszt. Az, hogy mi a magyar, azt bizonyosan sokféleképpen „számláljuk”. Más ez az anyaországban és határon túl, más ez nemzetállami keretben és kisebbségben, diaszpórában. Sokszor más lehet a történelmi, világnézeti „kultúrértékrend-számláló”, de kell, hogy legyen közös nevező.
Közös nevezője lehet tört-magyarságunknak szimbólumaink, értékeink sora. Bizonyos, hogy sokunk szíve dobban, meghatottság fog el minket a nemzeti ünnepek emelkedettségekor. Elragad bennünket a szurkolói lelkesültség a magyar himnusz felcsendüléskor, amikor sportolóink felállnak a dobogóra. Talán Ady, Petőfi, Lackfi, Faludy sorait olvasva ízlelgetjük a magyar szavak ízét, friss ropogósságát. Máskor meg magyar étel, ital zamata örvendezteti testünk és lelkünk. Lehet, elzsongít a népzene, a tánc lendülete, és szívmelengető a magyar nóta és sláger dallama. Lehetnek ezek mind közös alapvetésünk, de tudnunk kell a test, a gyomor szintjéről felemelkedni a szív, lélek, értelem magasságába!
Közös nevező lehet a művészet szimbólumainak sora. Megtalálhatjuk azokat a jelképeinket, amelyek összekötnek bennünket. Üzenetükben hordozzák népünk történelmét, karakterét, ugyanúgy fontosak városon és vidéken, határon innen és túl. A magyar államiságot, a magyar szabadságszeretetet, az összetartozást talán leginkább a Szent Korona és a turul jeleníti meg. A turul szimbólumát Kárpát-medence-szerte 264 köztéri szobor formálja meg Székelyföldtől Burgenlandig, Felvidéktől Délvidékig. Ősi totemállata, legendás lénye a magyar eredetmondáknak a turulmadár, amely a történelmi emlékezet, jelképrendszer ikonikus szimbólumává lett. Anonymus és Kézai Simon is megőrizte az Álmos születéséről szóló elbeszélést, amikor Emesére, a várandós édesanyára kiterjesztett szárnyú sólyom szállt, hogy védelmezze, isteni kiválasztását megerősítse. Egy levédiai eredetű monda szerint a magyarok állataira támadó sasokat egy turul kergette el, amelyet követve aztán a nép eljutott mai hazájába. A későbbi korok közös tudatában a turul, mint a magyarság jelképe, háttérbe szorult, de a sas/sólyom tisztelete, bátorságot hordozó üzenete megmaradt. A Millennium ideje állítja újra a magyar identitás és kultúra homlokterébe. Az államformáló magyarságtudat megerősödésének, a hangsúlyozott nemzeti karakterisztikának jelvényévé lett a kiterjesztett szárnyú ragadozó madár alakja. A budai várban, a bánhidai hegyoldalon, a tiszaújlaki síkon egyaránt hirdeti a magyar nép erejét és lendületét, határok felé emelkedő egységét.
Sokan sokat tettünk, teszünk a nemzet sorsának formálásáért ebben a városban is. A ránk bízott feladatok, küldetések teljesítésében egyénként, de közösségként is szükséges, hogy belső lendület, erő, szilárd meggyőződés vezessen minket. Talán, mint a legendák mitologikus lényének, a turulnak, úgy nekünk is van, hogy üzenetet kell átadni, amely túlmutat rajtunk, amikor nem a hírvivő áll a középpontban. Bizonyosan szükséges sokszor, hogy védelmező módon szárnyunkat kitárjuk, hogy a ránk bízottakat megóvjuk. Máskor pedig talán a példa és iránymutatás a feladatunk. A belső elkötelezettséget erősítheti egy köztéri alkotás plasztikus volta, a maga valósága, amely bátorít, emlékeztet felelősségünkre, egységtörekvéseinkre, a nemzet szétszakítottságának felszámolására. Felülről kapott erőnk és tehetségünk, a belülről fakadó elkötelezettségünk, egymás iránti jóakaratunk tegyen késszé bennünket, hogy megtaláljuk a legnagyobb közös nevezőt.