Tisztelt Olvasó!
Szólláth Tibor
Amikor ehhez az íráshoz készülődve azon gondolkodtam, hogy miként rajzoljam meg gondolataim ívét, eszembe jutott egy álmatlan éjszaka, életemben az első (mivel híresen jó alvó vagyok). Egy 2002. április 22-ei éjszaka, amikor is egyszerűen képtelen voltam elaludni, hánykolódtam, forgolódtam, mert azt éreztem, hogy valami olyan történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Egy számunkra korábban ismeretlenül sikeres kormányzás után Orbán Viktor és a magyar nemzetben gondolkodók elveszítették a választást.
Jött a Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-féle nyolc év, ami felért egy tatárjárással, csúcsán 2006 októberében a lángokban álló tévészékházzal, Budapest utcáin a vérző emberekkel, a meggyalázott 50. évfordulóval.
Majd jött 2010 tavasza, az első kétharmados győzelemmel és a végletekig kényszerek közzé szorított kormányzati lehetőséggel. Parlamenti képviselőként volt „szerencsém” hallani testközelből azt a maró gúnyt, amivel a leköszönő csinovnyikok, élükön az MNB akkori elnökével, arról értekeztek, hogy csak nem képzeljük, hogy itt van bármi mozgástér? Vegyük tudomásul, hogy az ország csődben van, kérjünk kegyelmet a pénzvilág uraitól, és ha „jól viselkedünk”, de csakis akkor, számíthatunk kegyelemre, illetve kegyelemkenyérre. Ma is fülemben hallom Miniszterelnök Úr szavait, aki feltette számunkra is a kérdést: elfogadjuk-e a feltétel nélküli megadást, vagy elkezdünk egy olyan nemzetépítést, amely lehetőség legutóbb Szent Istvánnak és IV. Bélának adatott meg?
Szerencsére a keskenyebb és nehezebb utat választottuk, ami szembement minden korábbi gyakorlattal és IMF szakértői véleménnyel Az ezen az úton megtett alig több mint tíz év után a kárpát-medencei magyarság számára egy teljesen új perspektíva kezd kibontakozni. A győztes magyarok perspektívája, amely életérzés csak ritka vendég volt nálunk az elmúlt századokban.
Mindez úgy, hogy az ellenzék tíz év leforgása alatt nem talált egyetlen célt vagy eredményt sem, ami mellé képes lett volna felsorakozni. Megdöbbenve néztem testközelből mindazt a magyar érdekek elleni politizálást, amin átsütött a pénz- és hatalomvágy. Ezért is volt könnyű döntés számomra, amikor 2014-ben arról kellett döntenem, hogy a parlamenti vagy az önkormányzati munkát választom. Azóta távolról figyelem csak az évek során még gátlástalanabbá váló támadásokat a magyar érdekek mellett egyre határozottabban kiálló kormányzati politika ellen. Már a célokat sem tagadva és egyértelműen kiszolgálva a világuralomra törő nagytőke érdekeit. Ez a nyílt hazaárulás! Gárdonyi örökbecsű regényében, az Egri csillagokban, Hegedűs főhadnagyot ennél kisebb súlyú ügyért vonják felelőségre!
Meglátásom szerint csak a vak nem látja, mert már nem is titkolják, hogy céljuk az általunk ismert kétezer éves európai kultúra és hagyományos értékrend teljes megsemmisítése. Létrehozva egy olyan világot, ahol a normalitás és a deviáns viselkedési formák helyet cserélnek. Ne felejtsük: bár száz éve volt, mégis megdöbbentő a hasonlat Károlyi Mihály ténykedése, a Tanácsköztársaság és a mai magyar ellenzék tevékenysége között. Ugyanúgy idegen érdekeket követve működnek, egy pillanatra sem törődve a magyar emberekkel. Az az érzésem, hogy ahogyan száz éve mindez a trianoni országvesztéshez vezetett, úgy most egy esetleges választási kudarc újabb nemzeti tragédiához vezetne. Ma is aktuálisnak gondolom, hogy aki magyarként nem állja meg a helyét, Emberként sem sokat ér.
Eljutva mondandóm lényegéhez, pártállástól függetlenül kérek minden magyar érzésű, európai értékekben gondolkodó embert, ne hagyjuk tönkretenni azt a világot, amit örökül kaptunk, és amiért az elmúlt ezer évben Magyar Hősök milliói adták akár az életüket is! Arra kérek mindenkit, tegyük félre minden valós vagy vélt sérelmünket egy szent cél érdekében, amely nem lehet más, mint megőrizni Szent István országát. Persze most sokan sorolhatnák, hogy mit kellett volna másképp tenni az elmúlt bő tíz évben. Ebben sokszor van is igazság, de a dolog természeténél fogva egyetlen kormányzás sem lehet tökéletes, mivel emberek végzik. De merem állítani, nincs másik politikai erő, hibáival együtt is, aki a magyar és egyetemes európai értékrend megvédésére képes Magyarországon.
Nem szeretnék egy újabb álmatlan éjszakán azon gondolkodni, hogy ha képesek lettünk volna sérelmeinket félretenni, akkor nem következett volna be a „második pozsonyi csata”. Az első a magyarság megmaradását jelentette a Kárpát-hazában, egy vesztes második már a vesztünket jelentheti. Mert ne legyenek illúzióink, a zászlón ugyanaz lesz a felirat: „A magyarok kiírtassanak!”
Térjünk észre, míg van kellő időnk és erőnk, hogy mindezt megakadályozzuk!
Isten segítsen!